Tekintsünk most el attól, hogy mennyire minőségi alkotás Az utolsó jedik című film. Ahol éppen nem az egekbe magasztalta a filmet a sok (talán fizetett?) véleményvezér, ott milliószor leírták vagy elmondták az időnként megmagyarázhatatlan viselkedésű karakterekkel, a zsákutcába torkolló mellékszállal, a fölöslegesen hosszú cselekmény tisztázatlanul maradt logikátlanságaival, a legtöbbször infantilis és/vagy drámagyilkos időzítésű humorral kapcsolatos problémákat, mit lehet még ezekről elmondani? Egyébként is, akár jó a film, akár rossz, előbb-utóbb úgyis megnézed, ha jó, azért, ha rossz, akkor meg azért – mert ez a Star Wars, ezt látni kell. Tartozom továbbá azzal a vallomással, hogy igazából engem – egy szűk kisebbség tagjaként – távolról sem érdekel a filmsorozat annyira, hogy kritikát írjak a róla, viszont az új epizódok körül csapott hisztéria meg ez a zabolázatlan ömlengés internetszerte, sokkal inkább felkeltette az érdeklődésemet.

Nem árulok el egetrengető újdonságot, ha azt mondom, a Disney 2012-ben nem csupán egy filmsorozat franchise-jogait vette meg, hanem sokkal inkább egy páratlanul népszerű pénzgyárat vásárolt magának. Az első, 1977-es Csillagok Háborúja forgatásakor George Lucas fél millió dolláros rendezői díjról mondott le a 20th Century Fox filmstúdió javára a merchandise-jogokért cserébe. A stúdió akkor még testületileg nézte sültbolondnak Lucast, pedig ő ezzel nagyon beletenyerelt a mézesbödönbe: a merchandise-ban az a jó, hogy ha elég erős ingert sikerül elültetni a fejekben egy markáns stílusú filmes univerzummal, nemcsak a mozi kasszájánál, hanem még hónapokkal-évekkel később, az üzletekben is dőlni fog a lé.

Már eleve a legelső filmtől kezdve a sorozat egész világa úgy van kitalálva, hogy egy jó nagy halom méregdrága játékfigurát meg fénykard-imitációt el lehessen vele adni. A dolog egészen nevetséges mértékig el tud fajulni: emlékszem rá, hogy az előzménytrilógia mozis vetítésének idején kapható volt a „Yoda-szóda”, ami azon kívül nem tudott semmi különlegeset, hogy a csomagolásán a kis zöld csávó képe virított. Most meg, amikor a Disney úgy határozott, hogy mégsem volt annyira jó ötlet az Adam Driver által alakított karakternek, Kylo Rennek a fejére maszkot tenni (általában sem hátrány egy színész esetében, ha látszik az arca, de Skype-olni is biztosan könnyebb volt így a csajjal), az elhibázott döntést a teljesen fölösleges, de nagyon cuki, sírós szemű, nyünyögő kis pingvincsirkékkel hozták helyre. Nem hülye a Disney, ha már egy átlagos kelet-afrikai ország több éves költségvetését ráköltötte, az utolsó centet is ki fogja facsarni a franchise-ból. Ha a kölköknek nem fog kelleni többé a Kylo-sisak, majd ott van az űrcsirke. Meg jégróka, akarom mondani, kristályróka is van, nyitva a bazár, tessék-tessék!

Ha ekkora biznisz ez a merchandise-ipar, nyilván olyan filmeket is kell hozzá gyártani, amik a lehető legszélesebb fogyasztói csoportot képesek szórakoztatni, azaz elérni. Penetrálni. Mint a reklámok. Valahol itt van az oka, hogy ezzel az egész merch-vezérelt filmiparral képtelen vagyok azonosulni, mert inkább tűnik számomra az egész egy nagyon hosszú, látványos, grandiózus reklámfilm-láncolat legyártásnak, mint a szó klasszikus értelmében vett filmművészetnek – ebben profi a Disney. Amikor meg azt látom, hogy a marketing-gépezet önálló életre kel, például farsangra Solo kapitánynak öltöző kisgyermekek (illetve az őket így felöltöztető, szintén rajongó szülők) képében, vagy az önszerveződő rajongói csoportokon, a fan-fiction által kibővített Star Wars-univerzumon meg a habzó szájjal vergődő, elvakult rajongók hadseregén keresztül, akkor ez az egész öngerjesztő folyamat végképp elveszi a kedvemet maguktól a filmektől. Jézus Krisztus sztorija sem kap ennyi önzetlen, vallásos áhítatot, mint ezek a filmek. Az új epizódokkal kapcsolatban úgy tűnik számomra, az eredetiség, az igazán jó filmekre jellemző közlésvágy és általában a tartalom senyved el a népszerűség megállíthatatlan felpörgése oltárán, mert mindenkinek meg kell felelni, és a korábban említett űrcsirkéshez hasonló „kreatív döntések” miatt megkérdőjeleződik, hogy komolyan vehető-e egyáltalán a film, amit nézek.

Az ébredő erő világszerte több mint két milliárd dollárt termelt, Az utolsó jedik pedig jelen bejegyzés írásakor, december 30-án délelőtt már valószínűleg átlépte az egymilliárdot. (Ebben a további, szintén milliárdos nagyságrendű merch nincsen benne, ez csak a mozibevétel.)  A sajtó egyöntetűen elalél az összegektől, amiken keresztül a filmek hallatlan népszerűségét látjuk, teljesen egyértelmű, hogy a film kiváló, hiszen egy rahedli pénz landolt a mozikban. Nézzünk kicsit a hátterébe annak a filmalkotási folyamatnak, ami ilyesmit tud eredményezni, mert a Disney most vérprofizmussal oktatja az arra éles szeműeket, ilyen mértékben csúcsra járatva még nem volt ez a franchise. És nem lehet ám többé kísérletezgetni, mint az ostoba Lucas az előzménytrilógiával, láttuk, az hova vezetett – kizárólag biztos eredményt ígérő receptet lehet alkalmazni.

A hetedik epizód még csak óvatoskodással, a negyedik rész kvázi újrahasznosításával operált, meg hemzsegtek benne a rajongók felé tett kikacsintások. Az ébredő erő hozta a régi trilógia hangulatát, érzésvilágát, ahogy ez elő volt írva J. J. Abramsnek, aki kitűnő munkát végzett a Disney számára. A nézők ennek megfelelően sírtak a gyönyörtől. Mostanra, a nyolcadik epizóddal viszont szintet lépett a sorozat: vezérelvként a retro-faktorra építő nézőhalászat helyére a XXI. század uralkodó korszelleme került:

a politikai korrektség.

Mert ennél népszerűbb dolog ma a fejlett nyugati civilizációban nem létezik. Konkrétan Az utolsó jedik cselekménye úgy néz ki, mintha Rian Johnson író-rendező felcsapta volna az internetet, és az összes lájkvadász, polkorrektséghez kapcsolódó buzzword beépítésre került volna a forgatókönyvbe, amit csak talált a weben. A film pedig egyensúlyoz ide-oda a népszerűbbnél népszerűbb témák között, mint egy balerina.

Állatvédelem? Tuszkoljunk bele a filmbe egy lábjegyzetre se való üldözéses jelenetet, amiben ridegtartásból kiszabadított űrtevék szaladgálnak vidáman. Az állatkínzás csúnya dolog, mint tudjuk. Fegyveripar? Legyen benne sok hahotázó, dúsgazdag űriparos, akik mind a fegyverkereskedelemből szedték meg magukat. Kellene még egy űrkaszinó is ezeknek, amit lezúznak az űrtevék, úgy kell nekik! Jegyezzük meg: a fegyver, az rossz. Társadalmi egyenlőtlenségek? Ültessünk a kaszinót lezúzó űrtevére egy lázadó lányt, aki gyerekkorában rabszolga volt, és ő majd jól kiszúr ezekkel az űrburzsujokkal. Hiszen Afrikában éhező gyerekeket dolgoztatnak gyémántbányákban! Rasszizmus? Tegyünk úgy, mintha nem volna már eleve ezernyi féle, meghatározhatatlan fajú űrlény a Star Wars-univerzumban, és erőltessünk bele a hispano pilóta meg a néger rohamosztagos mellé egy távol-keleti fazonú nőt is, hogy teljes legyen a lelki béke. Mindenki megnyugodhat: most már lényegében a Föld bolygón fellelhető összes rassz szerepeltetve van azokban a filmekben, amik állítólag nemhogy nem a Föld bolygón, még csak nem is a Tejútrendszerben, hanem réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban játszódnak. Lehet, hogy azelőtt még elég volt egy idiótán eső-bukó Jar-Jar Binksszel elsumákolni a kötelező, tájidegen bőrszínű kvótakaraktert, de most már lassan 2018-at írunk, hahó, jó napot kívánok!

Feminizmus? Na, ezzel tuti meglesz a jackpot, a pasik úgyis rárepülnek majd a filmre, mint gyöngytyúk a takonyra, a nőket viszont be kell húzni valamivel, őket nem hatja meg annyira ez a space-fantasy műfaj az űrhajóival meg droidjaival. Ráadásul erre már nemcsak pár kétes fontosságú jelenetet vagy mellékkaraktert, egy egész cselekménysort is fel lehet húzni. Az hagyján, hogy még Az ébredő erő után a Rogue One első számú szereplője is nő volt, de most konkrétan tényleg csak azért kellett behozni a képbe egy eddig tök ismeretlen női karaktert, hogy később egy pátosszal alaposan megnyálazott, önfeláldozó húzással megmentse a maradék lázadót Leia hercegnőstül. Igen, arra a nőre gondolok, akit mindenki csak „lila hajú nőként” emleget, mert a nevére sem emlékszik senki. Pont úgy néz ki, mint egy lassan kiöregedő háztartásbeli asszony, aki azért festi a haját valami rikító színűre, mert azt gondolja, ezzel trendi lehet maradni – és biztosra is vehető, hogy a klimaxos anyukákra vadászott ezzel a karakterrel Rian Johnson, mert Leia hercegnő emléke még mindig túlságosan… bikinis. Azzal ők nem tudnak azonosulni.

De ha már az öreg Szupernagyi jött szóba, ő is lekever még a film elején az egyik legfőbb férfi karakternek egy pofont, ahogy a rosszalkodó, taknyos óvodásoknak szokás, aztán elküldi a sarokba kukoricán térdepelni – mert meg kell mutatni, hogy ki a főnök (egy nő, leginkább). Miután kipiheni a repkedést a világűrben (na, az a jelenet… nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek kínomban), megint elaltatja szerencsétlen Poe-t: bénítólövedék, pizsama, irány az ágy.

A csíkszeműek kvótacsaja, Rose kisasszony a komplett lázadó vezérkarnál fifikásabb, mert nagyon vágja annak a nyomkövető eszköznek a mibenlétét – és persze hogy nem rajta múlik, hogy nem sikerül lekapcsolni. Bónuszként a végén kapunk miatta egy borzasztó kínos és teljesen megalapozatlan csókjelenetet, ez az Rian, már a tizenéves csitriket is bezsákoltuk!

Rey pedig szép és tehetséges, lelke mint a patyolat, és tudja, hogy helyes munka- és időbeosztással minden nehézséget át lehet hidalni, bizony. Olyan kitartó és szorgalmas, hogy három gyakorlatból álló gyorstalpaló edzésprogram is elég neki az élsportolóvá váláshoz. Annyira helyén van a szíve (mmmm… érezzük át ezeket a negédes szavakat, kérek mindenkit, járjon át és melegítsen fel bennünket is az Erő), hogy némi videochat után elmegy a főgonoszhoz megtéríteni, aki ugye nem más, mint korunk fiatal felnőtt férfije, egy vergődő, idegbeteg, áruló, döntésképtelen anyaszomorító féltehetség, akinek azért az átlagosnál jóval kimunkáltabb felsőtestét meg kellett mutogatni, nehogy már örökké csak a nők legyenek tárgyiasítva. A film végén pedig derekas heroizmussal menti meg a csaj a lázadók napját. Abból a teljesen szükségtelenül a forgatókönyvbe erőszakolt kőemelgetésből egyértelmű: egy erős és magabiztos nő minden akadályt leküzd, még a nehéz napokon is.

A férfi karakterek szerepe a nőkéhez képest sokkal kisebb mértékű, ráadásul vagy a megalapozatlan csalódottság, vagy a hirtelen harag, vagy a forrófejűség, meggondolatlanság, vakmerőség, kiégettség, elfásultság vezérli őket. Csupa nagyszerű jellem. Valódi önfeláldozást követelő hőstettet csak női karaktertől látunk. A lila hajú nő fénysebesen kicsinálja a mocsok hímsoviniszta űrnácik csatahajóját, ahol a házimunkát annyira gyűlölik, hogy még a vasalást is robotok végzik a lusta, láblógató rohamosztagos pasik helyett. (Ha azt hitted, az a vasalós snitt csak egy geg volt, hát nagyon nem az, hanem tudatos rendezői döntés, ahogy minden más díszlet is a filmben.) Rose a nyomkövető izé kikapcsolásáért hajlandó feláldozni az egyetlen emléket, ami a hősi halott rokonához köti. (Aki egyébként, ki nem találnád: szintén nő. Na, az a bombaszórós dolog is megérne egy misét a film elején, mert tudjuk, hogy a világűr súlytalanságában a tárgyak lefelé esnek… érted, lefelé esnek. Mindegy, lendüljünk túl rajta.) A dzsedilány meg a tökéletesség brilliáns gyémántja, ráadásul „egy senki”, akivel azonosulni tud: bárki! Azt vetítesz a múltjába, a származásába a karakternek, akit akarsz. Páldául ha fiatal karrierista nő vagy, aki érzi, hogy nagy dolgokra lehet képes, de ehhez csak önmagából meríthet erőt, akkor mondjuk magadat.

És ott van még szegény Phasma, aki az egyik legérdekesebb karakter… lehetett volna, ha adnak neki műsoridőt. De hát ki akarja azt látni, ahogy egy nő gonoszkodik egy kiadósat ebben a filmben? Senki, úgy van!

Az egész film egy alattomosan polkorrekt cselekményláncolatra van felfűzve. Megemelem a kalapomat Rian Johnson előtt, ennyire szolgai módon alárendelni a film komplett forgatókönyvét egy háttérben settenkedő ideológiának, sokan képtelenek lettek volna. A polkorrektség rángatja magával a sztorit, a belőle fakadó felesleges karakterekkel és céltalan jelenetekkel, meg a film töredezett, inkoherens jellegével együtt. És még így is nézhető maradt, fogadok, sokakban fel sem merül a boszorkányság, ez a sunyi cselszövés, amivel a nézők fejében már régen elültetett mémeken és berögzült gondolatokon zongorázik a film. De ezzel még nem is lenne akkora baj, hiszen a filmtörténelem legnagyobb rendezőire (Stanley Kubrickra, David Lynch-re és társaikra) jellemző egyfajta "fejekben turkálás", ez (is) tette őket naggyá.

A problémám a következő: egy olyan fantasy-világban, aminek az alapvető lényege, hogy merőben különbözik a mi valóságunktól, biztos, hogy ilyen, előre megfontolt nyereségvágyból iderángatott témákat akarunk látni? Tényleg a XXI. századi emberi civilizáció gondolatiságának fősodrát kell ráhúzni arra a réges-régi, messzi-messzi galaxisra? Mert merchandise ide, reklám oda, hülye rajongók amoda, azt még én is megértem és elismerem, hogy a George Lucas által kitalált univerzumban éppen az volt a jó, hogy térben és időben távolinak, eltérőnek tűnt a sajátunktól a lehető legtöbb elemében, pontosan anélkül, hogy éppen aktuális ideológiák hullámát lovagolta volna meg. Ezért volt könnyű nézőként belehelyezkedni abba a világba, azonosulni a régi trilógia érthető és világos motivációjú, átérezhető jellemű karaktereivel, és nem, kurvára nem azért, mert fekete, sárga, barna vagy fehér a bőrszínük, netán éppen nők vagy férfiak.